novtamblog

minden, ami eszembe jut

No itt nem valamiféle mézeskalácsot, színes szalagokat és egyéb csecsebecséket árusító népi összejövetelt akarok elmesélni, hanem azt, hogy múlt pénteken befejeztem a RedWorks-beli pályafutásomat.

Látszólag nem én akartam, hogy így legyen, de tudom, legbelül már régóta vágytam rá, hogy megtörténjen, hogy megszabaduljak attól a helytől, ahol már régóta nem éreztem jól magam, a amitől olyan depresszívek lettek napjaim.

Minden kinyító ajtó, amin kimész, be is visz valahova máshova.

Karácsony táján kezem ügyébe került Dumas: Monte Cristo grófja kalandregénye. A romantikus történet vezérfonala – a hányatott sorsú főhős valószerűtlen meggazdagodása nyomán jutalmazhatja és büntetheti azokat, akik jót vagy rosszat cselekedtek vele korábban – beindította a fantáziámat.

Tudat alatt sohasem vágytam gazdagnak lenni, bizonyára azért, mert ösztönösen féltem annak lehetőségétől, hogy nem jó irányban változtatna meg, de ma már nem félek: évek óta már ha például lottószelvényt vásárolunk, azt tervezgetjük feleségemmel, hogy az egész pénzt állatvédelemre és az azzal kapcsolatos edukációs tevékenységre, kampányokra fordítanánk, a stabil életfeltételeink biztosítása mellett.

Én magam nem büntetnék, mint Monte Cristo. De védelmezném a védteleneket, a kiszolgáltatottakat, erre nagyon jó lenne egy jelentősebb vagyon. Mégiscsak szeretnék gazdag lenni...

Esik a hó. Nem is esik, inkább lassan, csendesen ereszkedik le az égből, mintha valami lassított filmfelvételt néznék. Üres, tompa, élettelen csend ül a lelkemre. Ropog a hó a lépéseim alatt, csak ennek zaja visszhangzik fülemben, semmi gondolat, semmi érzés nem zavarja meg e téli benyomások magányát, a fehér ürességet a szívemben.

Egy kis történettel kívánok mindenkinek boldogabb új esztendőt. Nemrég történt, a szemem előtt zajlott eseményt írok le.

Hajléktalanok nappalra magárahagyott matracai és ringy-rongyai, koszos kólás- és borosflakonjai, nejlonzacskói hevertek nagy összevisszaságban egy ház fedett részében. Éppen odaérkezett egy a környéken eddig nem látott ismeretlen hajléktalan férfi, fiatalabb, még kevésbé lepusztult ember, de szakadt ruházata és hátizsákja rögtön elárulta, ő is az utcán tengődik.

Észrevéve „kollégái” elhagyott táborát, körbenézett, majd odalépett amazok cuccaihoz. Módszeresen átkutatta az egyik szem előtt lévő szatyrot, melyben kincsre lelt, egy csomag sajtos, ropogós chipszet talált, amit azon nyomban magához vett és elégedetten távozott, örülvén a szerencsének, amely ilyen gazdag zsákmányt juttatott neki, Karácsony szenteste előtt.

Itt ki is lépek a történetből és elengedem történetem főhősét, hadd menjen a chipsszel, hadd örüljön egy kicsit. De elgondolkodtam azon, hogy ma divatos gazdasági világválságról beszélni, holott leginkább erkölcsi, morális világválság tanui vagyunk, és ebből származtatható csak a gazdasági. Természetesnek vesszük manapság, hogy „elvenni kell”, nem pedig adni, ha túl akarjuk élni a nem-tudjuk-mit.

Boldogulj ahogy tudsz... a Törvényt beteljesítette ez a fiatal hajléktalan férfi, elvette, amire szüksége volt, nem törődve azzal, hogy esetleg annak is szüksége, csöppnyi öröme lehetett (volna), akitől elvette.

Gyakorta tapasztalom, hogy az igazságok kétoldalúak: ugyanannak a kijelentésnek az ellenkezője is igaz, de a legtöbbször megelégszünk a fennhangon kimondott egyik felével.

Íme egy ilyen, régi gondolat: „Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba”

Én most hozzáteszem a párját: A folyó sem akarná, hogy még egyszer belelépj...

Tegnap este igazi színházi csemegét volt szerencsém megtekinteni. A Komédium színpadán Lux Ádám főszereplésével egy nagy klasszikus, Dosztojevszkíj: Feljegyzések az egérlyukból monodráma-feldolgozását, Pozsgai Zsolt rendezésében.

Maga színdarab rendhagyóan kezdődött, Zuvojlov, a negyvenéves önmagával meghasonlott kishivatalnok egy hokedlin ülve szúrós szemmel, gyűlölködve nézi az egymás után érkező, helyüket locsogva-fecsegve keresgélő és leülő nézőket. Ez a szituáció érdekes megoldás, egyfajta pszichológiai kísérletnek is felfogható rendezői fogás, én magam nagyon elcsodálkoztam azon, mennyire nem veszik a lapot az emberek, mennyire nem vevők a játékra, tulajdonképpen csak akkor hagyták elkezdődni a darabot, amikor megszólalt a hangszórókból a mobilkészülékek kikapcsolására emlékeztető szöveg.

Egy emberi lélek vergődését, hitványságát, esendőségét mutatta be árnyalt játékkal Lux Ádám, mégpedig óriási bravúrral, mindössze egy bábút használva színpadi játszótársul, egy majdnem teljesen üres színpadon. Aki korábban látta ugyanitt a Gólykalifa című darabot, emlékezhet, hogy ott is hasonló fogással élt a rendező-forgatókönyvíró Pozsgai, akkor egy élő partner(nő) volt jelen, de nem beszélt, csak jelen volt. Tulajdonképpen annak folytatásaként is felfogható e mostani bábu, akinek a főszereplő adta kölcsön a hangját a dialógusokban.

Nekem még az oly kevésnek tűnő szinpadi kelléktár is soknak tűnt, Ádám színészi teljesítménye, az érzelmek legkisebb rezdülésit is gazdagon érzékeltetni tudó játéka akkor is betöltötte volna a színpadot, ha végig a hokedlin ülve csak mesélt volna.

A történetet nem meséélem el, nézze meg mindenki az előadást, aki teheti. A monodráma befejezése azonban meglepetést tartogat: befejezésnek egy csodálatos álom leírása és az abból nyert lelkierő került bele egy másik Dosztojevszkíj műből, ami kissé áthangszereli a művet, üzenete a mai nézők számára pozitívabb, hathatósabb: ha mindenki megteszi a tőle telhető jót, az egész világ megváltozik, és földi paradicsommá válhat az egyéni pokol, amiben élünk.

Következő előadás: 2010. január 21. 19:00

Gondoltam, felrakom ide a legutóbbi linómetszetemet, ami a fenti címet viseli. Nem túl bonyolult, az értelmezésre még így is több lehetőséget ad, kinek-kinek ízlése, világlátása szerint.

A Seth könyve olvasása új élményekhez juttatott. Egyhelyütt azt írja, hogy energetikai (és egyéb) szempontból szerencsésebb volna, ha nem egyben aludnánk végig az éjszakát, hanem több rövidebb alvással és szunyókálással kicsit éberebben és tudatos álomtevékenységgel pihentetnénk magunkat.

Itt most nincs mód bővebben kifejteni a könyvben leírt gondolatmenetet és érveket, csak arra szorítkozom, hogy beszámolok újfajta „ébredéseim”-ről:
Napokkal ezelőtt elhatároztam, hogy adandó alkalommal kipróbálom Seth tanácsát, s este, lefekvéskor „programozom” magamnak, hogy ébredjek fel az éjszaka közepén. Az első este azt határoztam el, hogy kipróbálom, vajon fel tudok-e kelni külső, mechanikus ébresztés nélkül hajnali 3 órakor. Éjjel, sötétben, egy álomból kilépve tértem magamhoz, kikeltem az ágyból, az órámat megnéztem és elámultam: pontban három órakor keltem fel! Őrület, ez működik! El sem tudom mondani, mennyire örültem ennek a sikernek, és ezt valóban annak könyveltem el, hiszen valamivel éjfél után feküdtem le, szokásosan, hulla fáradtan, ami után reggelig, mint egy darab fa szoktam aludni. Másnap, harmad- és negyednap más és más időpontokat „állítottam be” magamban, hol 4, hol 5 órát, és eddig mindig felébredtem, kb. 20 perc volt a legtöbb késésem egy ízben (egy álom-szituációból csak vonakodva jöttem ki), a többi esetben pontos voltam.

Hogy miért olyan fontos ez? Az átlagember a tudatát az egójával azonosítja, s azt gondolja, hogy ha alszik, akkor az öntudata is pihen, legfeljebb némi álomtevékenységgel szórakoztatja magát. Seth szerint jóval gazdagabb és árnyaltabb belső világunk van, a teljes énünk több, mint mi vagyunk, annak mi csak egy része vagyunk itt a fizikai valóságban, alvás közben pedig (a fizikai test energiával való feltöltése mellett) más, nem-fizikai dimenziókban tevékenykedünk.
Az én kis tesztem tulajdonképpen sikerrel járt ebben a tekintetben: igazolta Seth állításait, tanácsait; megtapasztalhattam benső Énem hatalmas és kiterjedt figyelmét, erejét és hatókörét – gazdagabbnak érzem ma magam, mint bármikor is korábban.

El sem hinném, ha más mesélné nekem. Ma délután megkaptam a „Lejjebb”-történet párdarabját képi példázat formájában, hazafelé a kisboltból a csodálatos őszi, koradélutáni napsütésben. Egy elsárgult falevél volt hordozója e tanításnak, mégpedig olyformán, hogy földi (falevél)pályafutását befejezve úgy döntött: enged a gravitáció csábításának, s búcsút int a faágnak, melyet mostanáig erősen fogott, élethez való ragaszkodásában el nem engedett. Eltelt az ideje, bevégezte küldetését, és a többi falevél után végső útjára indult.

Igen ám, de a játékos őszi szél felkapta őt, és nem zuhant le a végső megsemmisülésbe, hanem felkapta őt és vitte, repítette egyre feljebb. Nem hittem a szememnek, a kis falevél nem unta el a repülést, – talán erre vágyhatott egész életében, irigyelve a madarakat, – mert most szárnyra kapván csak emelkedett, emelkedett és olyan magasra emelték a szelek, hogy végül el is tűnt a szemem elől a városi sokemeletes házak felett.

Értsük így vagy úgy ezt a kis történetet, nekem elmondta az üzenetét.

Ülök a buszon. Nézem az esőáztatta utcát, révülök. Egy ház oldalában – valami hűtő-fűtő berendezés szellőző rácsozata miatt kialakított – esővédett beugróban hajléktalanok vertek tanyát. Mindenféle lim-lomot halmoztak fel maguknak, amivel lakhatóvá kívánták tenni az utcát, kivénhedt matracok, mocskos paplanok, párnák, üvegek és kartondobozok kaotikus halmaza. Alszanak bódultan.

Körülöttük zajlik az élet: emberek sietősen és esernyősen mennek dolgozni, ki-ki szalad a dolga után. Mellettük egy negyedkilónyi kenyér a földön, galambok hada küzd azért, hogy minél nagyobb darabokat csíphessenek ki csőrükkel belőle. Vad tülekedés, lám, köztük is működik a „hierarchia”: az erősebb elkergeti a gyengét, mit bánva azt, hogy amaz esetleg végül éhen marad.

Mindennél van lejjebb.

A nyolcvanas években, Rózsa György barátommal, akivel Miskolcon a Mandorla Közművelődési Egyesület alapítói voltunk, hírt kaptunk a Felvidékről egy idősebb magyar festőművész úrról, bizonyos Julius Hlinicáról, hogy egykori mesterétől hallott történeteket, emlékeket őriz Csontváryról. Meg is kerestük otthonában, hogy elmesélje nekünk azokat, amiket Gyurkovics Ferenctől hallott. Minthogy ezek a (kissé szétszórt, kalandozó) történetek hozzájárulhatnak a művészettörténet által Csonváryról kialakított képhez, most közzéteszem a beszélgetésről készült jegyzeteimet:

… „A gácsi kastély mögött egy gyönyörű szép tó volt, oda jártak festeni a gömöri, losonci festők. Cseh Lajos, Kubányi, Benczúr Gyula, Rudnay Gyula akkor ott tanyáztak. Feri bácsi mesélte el nekem, aki vagy két évig tanított engem, közel száz évig élt, ő mesélte el.” …



…„A szlovák falukból reggel, hajnalban elindultak a szekerekkel, ökrökkel, lovakkal és hoztak be fát, és hogy ne üresen menjenek vissza, akkor itt ezekből a magyar falukból vittek szénát. Na és itt ennél a kocsmánál megálltak egy-egy butykos rozspálinkára. Csontvárynak a gyógyszertárban nem sok munkája volt – amikor egy aszpirinért egy hízott libát kellett adni – , akkor ott tanyázott kint kint mindig; mert ott nekem a nagybácsim volt orvos; aztán, nekem volt is még lehetőségem fölmenni a padlásra, voltak még ott ilyen rajzok, stb. … és amikor bementek a rozspálinkára, szénát raktak az ökrök elé, és bementek, megették a szalonnát, kenyérkét, na és Csontváry addig odament és lefestette ezt a szénáskocsit ökrökkel. Bement, és ezek együtt ültek: Feri bácsi, Cseh Lajos, egy ilyen társaság és mutatta nekik, ezután, azt hiszem Kubányi, Benczúr vagy Rudnay mondta neki: – Te Tibor, te kész festő vagy, neked nem is kell magad képezni! – Csakugyan jó?… És aztán nemsokára be is csukták a gyógyszertárat és elindult.” …

… „Csontváry aztán mikor hazalátogatott, csak néhány embert tudott értékelni, például a Feri bácsit, Gyurkovics Ferencet. (1876-ban született Budapesten, akadémián tanult, Münchenben.)” …

… „Csontvárytól egy rajz van nála és egy képvázlat (A losonci ember! Kolozsvári Károly)” …

… „Voltak részek, amikor többnyire gyalog tette meg meg az utat (ti. a Szentföldön) és két kígyó megtámadta, felé- vagy rálépett és hátrált, és valami csúszós, lejtős szakadékba esett bele, egy bokros helyen. Feri bácsi mesélte, hogy azóta volt így kicsit félre a feje, mert fájt a nyaka. Egy rőzseszedő asszony talált rá, mert meghallotta, hogy valaki jajjgat. Ott volt ennél a néninél vagy 3 hétig.” …

… „Feri bácsi sokat beszélt róla: milyen típusú ember volt, hogy néha nem tudta megérteni őt. Feri bácsi is (éppen akkor) kezdett realisztikus stílusban festeni, kicsit hatással volt rá Cézanne, Courbet, Corot, stb. … Sokszor nem lehetett megérteni, próbált sokszor egész másról beszélni Csontváry, hogy a színeknek milyen funkciója van, a pár év alatt, míg ott volt – mondta Feri bácsi – ő irányított engem. … Megszégyenítette őket (a helybeli „kandidát”-tagjait, egyesület) mert az állításaikat mindig kiforgatta, pl. a színekkel kapcsolatban volt vitájuk. Ott, Feri bácsi műtermében ki is kevert színeket.” …

… „Panaszkodott Csontváry, hogy nincs pénze, konfekciós ruhák kartonládáinak az oldalát használta festésre.” …

Eddig az elbeszélés, rendkívül izgalmas volt végighallgatni, az idők mélyéből plasztikusan rajzolódott ki előttem Kosztka Tivadar alakja, aki Csonváry néven festő, aki aztán legyőzte, térdre kényszerítette a világot, a megértő és kíváncsi (s őt elfogadó) barát és kolléga előtt, mint lebbenti fel a napút színek világának rejtelmének fátylait. Hajh, ha ott lehettem volna, ha tőle hallhattam volna!

Felvidéki utunkat – természetesen – kiegészítettük Gács meglátogatásával, ahol is a híres patika épületét kerestük meg, ahol addigra egy családi ház elhagyott és üres melléképületévé vált az egykori gyógyszertár.

Nem került az írásos feljegyzéseim közé, de a mai napig visszacseng fülemben egy fájdalmasan őszinte, de minden irígységtől mentes mondat, melyet Gyurkovicstól idézett házigazdánk: „Ez a Csontváry átlépett bennünket!”
Valóban, a kortársakat messze felülmúlva hatalmasat lépett előre Kosztka Tivadar, csak a század végefelé születtek olyan festészeti alkotások hazánkban, melyek méltók örökségéhez.

Volt szerencsém a Móricz Zsigmond körtérnél működő Tündér Tantra Körbe ellátogatni. Laár András vezetésével hindu bhajanokat éneklő közösségről van szó, akik között valóban jól éreztem magam, mert csupa őszintén barátságos, nyílt tekintetű emberrel találkozhattam ott. Már ez önmagában is bíztató jelenség, ugyanis számomra minden olyan közösség taszítóvá válik, mert mindenütt egó-harcosokkal találkoztam, akik önigazolásként lettek a magyar hagyomány követői vagy éppenséggel buddhisták.

Óvatos voltam, figyeltem az esetleges árulkodó jeleket, melyek – esetleg – ebbe az irányba mutatnak, de semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Nekem mindig is egy kicsit távoli volt a hindu kultúra, ahogy hallgattam a bhajanokat, egyre jobban magával ragadt az az igazi öröm-zene, végül már együtt énekeltem a többiekkel, követve a dallamot, a segítőkészen elémrakott hindi szöveget itt-ott eltalálva majdhogynem a szöveget is.
Csodás élmény volt ez a magamfajta embernek, aki ugyan szereti a zenét, de énekre ritkán ragadtatom magam: egyszerűen nincs rá alkalom, hogy dalra fakadjak, legfeljebb néha, autóvezetés közben éneklek népdalokat vagy matrákat. Itt a dalok hullámain messze eljutottunk, együtt áradtunk a térbe, csupa jókívánságot szórva a Mindenségbe, s a legjobban az örvendeztette meg a lelkem, amikor a sok-sok ének után beálló csend édes teljességét átélhettem, meleg, telt, gazdag csend született meg a sok hang után, olyan termékeny csend, ami ellentéte a süket, üres csendnek.

Bár én általában saját úton járó vagyok, de itt otthon éreztem magam az eddigi élményeim alapján. Köszönet érte a TTK közösségének és András vendégszerető figyelmességének, mellyel körükben köszöntött.

Tegnap délután a Magyar Nemzeti Galériába látogattam, öreg barátaimhoz: Kondor Béla és Csontváry Kosztka Tivadar képeit szerettem volna újra látni, feltöltődés gyanánt.
Alig lézengett pár ember a képtárban, azok is főleg turisták voltak, akik nemzeti festészetünkre voltak kíváncsiak. Jöttek-mentek, az értéket nemigen látták meg, hiszen Csontváry képei előtt is csak elsiklottak, homályos, fáradt tekintettel.

Hál'istennek nekem több órám is volt, hogy céltudatosan csak azokat a képeket nézzem meg, amelyek érdekeltek, régi jóismerősként láttam őket viszont, elmerülhettem bennük, s elindulhatott egy érdemi párbeszéd a művek és köztem.
Feltűnő, hogy mindkét alkotónak saját, korátót teljesen független világa, magán-dimenziója volt, Kondor a szocializmusból menekült az angyalok, gépezetek és színpadi jelenetek világába, míg Csontvárynak a Napút jelentette azt az utat, amerre érdemes volt mennie.

A leghosszabb időt, már-már templomi áhitatban a Taormina kép előtt töltöttem. Felfoghatatlan teljesítmény egy ilyen méretű, összetettségű és alkotói energiát felvonultató képet létrehozni. Még jobban fáj, amikor a galérialátogatók csak egy gyors pillantással intézik el, aztán suhannak tova. Csak mi ketten tudjuk itt, Kosztka Tivadar és én, hogy emberfölöttit alkotott, az első igazi napút festményt, ami már méltő volt a világnak bemutatásra 1904-ben. Az óriás festmény mindig rajongással tölt el, eszembe jut Hollósy Simon kérdése egykori növendékéhez, hogy miként tudott ilyen méretű vásznakat megfesteni: ládákra állok és erősen kapaszkodom a palettámba és ecseteimbe – hangzott a válasz. Az én legnagyobb vásznam alig egyötöde ennek a felületnek, s emez egy káprázat, egy csoda. Maga az élő fény, a színek teljes és varázslatos birodalma, a földi paradicsom.

A hosszú órák színkáprázata (és csendes bennső beszélgetésem Csonváryval) a zárás miatt kényszerűen befejeződött. Higgy a csodákban vagy sem, mikor kijöttem az épületből, hogy elinduljak hazafelé, Mesterem egy másik gyönyörűséges naplementével ajándékozott meg engem, titkos jelként küldte, értette és kedvelte diskurzusunkat, és most ím megmutatta, hogy a csodák itt vannak körülöttünk, karnyújtásnyira.

Az égre festett színorgia és pazar naplemente ajándékával indultam haza, mély megindultságban. 

Nem tudom hogy kerültem határnyi tűzvész közelébe.

Mindennek a fele jóllakatott volna.

Így van ez, ha csak a lényeg árnyéka. Mind bocsássatok meg.

(Főiskolai költészetem cserép-darabkái)

A napokban kezembe akadt egy régi kiállításom kis katalógusa pár munkám reprodukciójával. Az egyik kép, amelyet ma is fontosnak érzek, egy szénrajz, amit azóta elajándékoztam, s régen nem láttam.

Megdöbbentett a felismerés, hogy az akkor készített kép mennyire a jövőbe látott: akkor az emberi és állati, mondhatni egyetemes szenvedés mementójaként készített munkámban megláttam a mostanra vegetáriánus önmagam állatok iránti együttérzését. Olyan, mintha hozzáalakultam, értem, komolyodtam volna egy korai munkám tartalmához, vagy mintha valami jövendölésféle varázs-rajz lenne az a kép, egy önmagát beteljesítő jóslat.

Ma éjjel különös, mágikus és inspiratív álmom volt.
Sok eseménnyel, sok szereplővel, de valami hallatlan érdekes módon: minden szereplő egyszersmind én is voltam, én gondolkodtam a fejükkel, én mondtam a mondataikat, amit egymással és velem beszéltek – egyszerre voltam mindenütt és mindenkiben. Ahogy ezt a csodás élményt megtapasztaltam, egyszerre átéltem a kozmikus EGÉSZ-et, a MINDEN-t. Hihetetlenül jó érzés volt. Azt hiszem, buddhista értelemben átélhettem álom formájában az együttérzést, melyben mindenkinek, aki éppen beszélt és cselekedett értettem a motivációit, hiszen én magam voltam az a másik ember is...

Nagyon jó volna ezt az érzést éber állapotban is tovább élni, tapasztalni, és másoknak átadni. De sajnos, csak az álom aranyló, tiszta bölcsessége maradt meg, ahhoz gyenge vagyok, hogy e tapasztalat nyomán kialakítható magatartást ébren gyakorolni tudjam.

Művészetszerető baráti körben tegnap nyitottuk meg Gond Rózsa és Hajnal Gabi kiállítását Balatonszárszón. Mindketten dolgos kenyérkereső munka mellett alkotnak, munkáikat most a Balatonparti városka polgármesteri hivatalában lehet megtekinteni.

A rekkenő hőségben csak improvizatív megnyitószövegem hangzott el, most itt egy kis ismétlés gyanánt közzéteszem a leírt változatot, hátha valaki kedvet kap a kiállítás megtekintéséhez – ekkor azonban jó lesz sietni, mert augusztus 5-éig lesznek ott a művek.

Akkor hát íme a megnyitóbeszéd:

„Két korszerűtlen ember kiállítását nyitjuk meg most közösen.

Igen, korszerűtlenek, mert hétköznapjaink átlagolt szürkeségében már nem látjuk meg az igazi színeket, E-betűs összetevőktől hemzsegő ételeink miatt már nem érezzük az igazi ízeket, a zaj és a populáris zene mögött már nem halljuk meg a tisztán csengő hangokat – ám ők, s akik alkotnak, ezzel az árral szemben donquijotei elszántsággal igyekeznek a dolgok mögé nézni, s az ott látott LÉNYEGET, a létezés esszenciáját másoknak is megmutatni.

Napjaink fogyasztási mámorban élő emberei egyre kevésbé fogékonyak a lét, a teremtés, a természet és önnön bennső világuk csodáira, és rossz lelki közérzetük okán ellenérzésekkel viseltetnek azon művek iránt, melyek őket is látóvá akarják tenni. Innen az a kirekesztés, melyet minden alkotó megtapasztal. Nem korának gyermeke ő, hanem a kortalan létezésé. Neki köszönhetjük, hogy még – egy darabig – Emberként élhetünk a Földön.

A két alkotó kétféle úton jár.
Gond Rózsa teremt, a játékos teremtő mintájára. Az alkotás legszebb, legszentebb hasonlati mágiáját gyakorolja, világokat hív életre a ceruza, a toll hegye, s a teremtő gesztus, a teremtő szükség által. Ahogyan ő fogalmazza meg: „ A kép számomra rokon a fákkal, a csillagokkal, a mindenséggel körülöttünk, amiben a teremtés titkai sejlenek.” A mágia pedig az, ha az amúgy „sejthetőt” valaki ki is mondja. Ő ezt a képeivel meg is teszi.



Hajnal Gabi munkái ugyanabból az igényből születnek, ám kissé eltérő módszerrel. Idézem őt: ...„Fontosak számomra a tárgyak és a kézzelfoghatóság”... fogja hát a különböző tárgyakat és élő-képpé rendezi őket. Egy-egy kilincs, kolomp vagy gyerekcipő így képessé válik arra, hogy saját kis története helyett egy nagyobb, az egész világról, világmindenségről és a benne élő emberről szóló mesét mondhasson el, mindannyiunk okulására. A teremtés másik arcát, az újrateremtést példázza munkáival. Szinte már ki is olvashatjuk a népmesei tanulságot ebből: minden egyediség (mondhatnánk egyéniségnek is) csak másokkal való összefüggéseiben alkothat önmagánál nagyobbat. A „kézzelfoghatóság” ezen a ponton nemesedik az IGAZSÁG kézzelfoghatóságává, végső soron pedig transzcendenssé.


A látszólag távoli két világ e ponton válik eggyé, s egészítik ki egymást a formailag oly különbözőnek tűnő alkotások. E munkák összhangzatának gyógyító dallamaira nagy szükségünk van manapság.”

A két barátnő szívvel és lélekkel él a világban. Az, hogy minden életnehézség ellenére alkotnak és teremtenek, hálára köteleznek bennünket, mert képi üzeneteik révén jobban megismerhetjük a Világot és benne önmagunkat, végső soron jobb emberek lehetünk.

Nemrég új blogot kezdtünk el feleségemmel Vegetáriánus állatvédő címmel. Nagyon bízunk benne, hogy lelki – és talán baráti – megerősítést kaphatunk a hozzánk hasonló módon gondolkodó olyan állatvédőktől, akik húskerülők is egyben, és igaz barátokra lelünk közöttük.

Nem könnyű a mai világban ez a misszió, aki próbált már húsmentesen étkezni, az tudja miért. Mára már jobbára elfogadják, ha azért nem eszel húst, mert vigyázol az egészségedre, ám ha azért kerülöd a húsfogyasztást, mert nem akarsz részt venni az állatok napi szintű ipari mészárlásában, az már sokaknál kiveri a biztosítékot. Akár vitatkoznék is ezekkel, de nem sok értelme van, sokkal inkább építenék, mint rombolnék – megkövült egókat.

Építenénk barátságokat hasonszőrűekkel, mert erre érdemesebb energiát szánni, mint a harcra az értetlenekkel szemben.

www.allatvedovegetarianus.blog.hu

Legtöbbünknek nem jut igazán nagyformátumú élet, sőt még közepes sem nagyon. Éljük a kis, szürke, hétköznapiságunkat nap nap után. Jövünk-megyünk, teszünk-veszünk, némelykor fontoskodunk, de néha, egy-egy tiszta pillanatunkban érezzük: nem élünk, csak vegetálunk.

Talán nem is járnánk annyit moziba, ha pusztán szórakozni akarnánk, nem, oda is azért megyünk, hogy beleélhessük magunkat – mégha csak rövid időre is – a nagy sorsokat, grandiózus kalandokat, lángoló szerelmeket átélők bőrébe magunkat. Mert élni, nem, így kell írni: ÉLNI nem tudunk, ahhoz bátorság, szerencse vagy a sors keze kell.

Szeretném hinni, hogy egyszer eljutok oda, ahol az élet zajlik, nem csak telik.

Törekszünk afelé,
mit nem is ismerünk.
Molylepke-igyekezet.