novtamblog

minden, ami eszembe jut

Adassék SZABADSÁG minden létezőnek, hogy kifejlteszthesse önmaga legjobb képességeit;

legyen EGYENLŐSÉG minden faj és életforma között úgy, hogy a legnagyobb tisztelet mellett elfogadják egymás egyediségét;

és legyen TESTVÉRISÉG közöttük oly módon, hogy segítsék egymást a  fejlődésben, inspirálják egymást tudatuk minél teljesebb megismerésében, kreatív képességük kibontakoztatásában, alkotóerejük és -kedvük tökéletesítésében.

Ismét kedves könyvemet olvasom, Hesse Narziss és Gondmundját. Mély csodálattal tölt el minden szava, mely mint valami eszencia, nektár, sűríti magába a megannyi megélt, látott, megsejtett tudást és bölcsességet – miközben e szavak összhangzata zenévé áll össze szívemben, lelkemben és elmémben.

Minden mondata meditáció számomra, ennél többet egy könyv sem adhat számomra, s rajongó csodálatot, hívogató, csalogató bíztatást: ragadjak végre tollat, s öntsem a lelkem egy hófehér papírosra.

Köszönöm Mesterem ezt a páratlan élményt, a teljességet kapom tőled soraid közt bóklászva, botorkálva, utamat keresve; újra meg újra felismerem: én vagyok Narziss és én vagyok Goldmund is, életem folyása olvasódik ki sorról-sorra, magamra, sorsomra, hitemre, hitetlenségemre, kétségeimre, örömeimre ismerek minduntalan.

A világ teljes szépsége és gazdagsága nem abban nyilvánul meg, amid van, hanem mindabban, ami lehetne, amiknek a lehetősége ugyanolyan valós, mint a meglévők meglévősége.

Ez a tiszta szépség boldogsággal tölt el, hiszen a lehetségességek gazdagsága mérhetetlenül nagyobb, mint a megvalósult, megtestesült világ – megcirógatja arcomat, mint (a kézzel megfoghatatlan) tavaszi szellő.

...amikor megtörténik a varázslat. Amikor csend, béke, elfogadás és szerelem ül szívünkben, s egy ütemre dobban. Ilyenkor a lét közepében vagyunk, ölelve egymást. Most pár napig ilyen karácsonyom volt (pedig novembert írtunk), s remélem így marad örökre.

Óriási lyuk tátong szívem helyén. Az az ember tépte ki a helyéből, akiben a legjobban bíztam egész életemben. El kell temetnem magam, hiszen szív nélkül nem élhet senki. Én sem élhetek. Odaállok sírom mellé, lenézek a gödörbe, dobok némi rögöt magamra és eltűnődöm: milyen rövid az élet. Még akkor is, ha én még „élek”, csak a szívemet temetem.

Virág nem kell, az is csak elhervad. Ahogyan az az érzés hervadt el, ami miatt érdemesnek hittem élni. Úgy folyt el, mint a vérem: látom, hogy patakzik bele a nyitott sírba, s issza fel a szomjas föld.

Várok egy kicsit tűnődve, álmodozva és bizonytalanul... majd hazamegyek.

Otthon vagyok ott, ahol nincs már otthon. Be is csengethetsz hozzám, mert csengő az van. Csak létem nincs, mert megszakadt, amikor kitépték a szívemet.

Felmerül bennem a kérdés, hogy mi írhatná le legjobban „pártunk és kormányunk” a Fidesz, és az ő messiása: Orbán viselkedését. Számtalan politikai elemző foglalkozott már velük és tevékenységükkel, számomra mégis egy olyan olvasmány szolgált megvilágosító erővel, amiről nem is gondoltam volna: egy szépirodalmi mű volt ez az ezernyolcszázas évek végéről, Mikszáth Kálmán tollából. Így ír ugyanis a Galamb a kalitkában című elbeszélésében:

... „Az akarnok akar, mindig akar, mindent akar. Akar valamit, ha alszik (mert fél szeme nyitva van), akar valamit, ha nem alszik (mert az egyik szemét akkor is behunyva tartja), akar, ha azt mondja, hogy akar, és akar, ha azt mondja, hogy nem akar.

Az akarnok arra való, hogy akarjon, és hogy akarják. Már úgy született az akarásra. A filoxéra csak a szőlőtőkén terem meg, a hernyó csak a faleveleken, de az akarnok megterem mindenütt. A filoxéra és hernyó szolídabb lények, mert azok tudják, mit akarnak, tudják, hogy nekik meg kell enni egyiknek a szőlőt, másiknak a falevelet, de az akarnok sohasem tudja, mit kell megennie.

A filoxéra és a hernyó bizonyos logikai oknál fogva vannak. Először terem meg a falevél, azután a hernyó.

De emitt megváltozik a rend: előbb az akarnok terem meg, és csak azután a falevél. S a lét szubtilis nüanszaiba mélyedve, ha a filoxérának kellene megennie a faleveleket, és a hernyónak a szőlőtőkét, egyik sem vállalná a másikat;  de az akarnok nem olyan makacs, az akarnoknak minden mindegy, az akarnok mindent akar, csak egyetlen egyet nem akar: akaratoskodni.

De ha mindenütt megterem is az akarnok, azért neki is megvan a maga elementuma: a parlament. Az akarnok akkor fejlik ki a gubóságból, ha képviselő lesz.

Képviselő és akarnok! Milyen sokat ígérő állapot! Előbb azért volt tán akarnok, mert még nem volt képviselő,, s most már azért akarnok, mert képviselő. Az akarnokság olyan, mint a gyűrű, se nem kezdődik, se nem végződik sehol.” ...

Eddig az idézet. Nem kell komment hozzá, hogy a tanulságokat levonjuk. Van azonban elgondolkodnivalónk: mennyire nem változnak alapvető emberi tulajdonságok ennyi idő elteltével sem, s lehet húsbavágóan igaz egy százesztendős leírás egy-egy mai „politikus”-ra. Ezek esetében a politikus megnevezést bízvást kicserélhetjük AKARNOK-ra.

Az igazi látnok talán nem is a jövőbe, hanem a jelenbe lát, és ez igaz lesz majdankor is, hiszen semmi sem változik, csak ezzel áltatjuk magunkat.

Vajon fikció vagyok egy valós világban, avagy valós vagyok egy fiktív világban?

Én már úgy vagyok, békében, mintha egy belülről legömbölyödött kavics lennék. Megleltem súlypontomat és elvesztettem éleimet. Kívül-belül egy lettem önmagammal.

Nem kívánok már semmit az élettől, cserébe ő sem kíván tőlem semmit. Csak figyelem a bennem ragyogó napot.

Fák ágain
megül a hó.
Tudom, hogy miért
szeretsz.

Hány lépés szükséges ahhoz, hogy kiérjünk a világból és megérkezzünk önmagunkba?

Éjjelre mindannyian bebábozódunk, hogy szép és színes álmainkban – mint a lepkék –röpködjünk szabadon és gondtalanul.

Hosszú ideig nem szólaltam fel, több okból. Előbb el kellett rendezni a magánéleti nehézségeket, egyenesbe hozni dolgaimat, csak ezután jöhet a közélet.

De nem tehetem tovább, hogy nem szólok egy olyan ügyben, ami napi szinten foglalkoztat, főleg úgy nem, hogy a hallgatás egyre inkább emlékeztet a „kocsmapolitika” jólismert szocreál fogalmára, hogy tudniillik csak a kocsmában (vagy otthon) szidjuk a rendszert, ahol pedig szólnunk kellene és színt vallanunk, ott sunnyogunk és kussolunk. Én nem akarom ezt tenni, hát szólok.

Azon a pár jópofa beszóláson túl, miszerint akik a fideszre szavaztak (itt hívom fel a figyelmet arra a jó szokásomra, hogy a számomra tiszteletet nem, inkább lenézést érdemlők neveit csupa kisbetűvel írom), azok segítsenek be a devizahitelem törlesztésébe, – szóval ezen frappáns megjegyzéseken túl, annak az aggodalmamnak szeretnék hangot adni, amely vészcsengőként folyamatosan villog és csenget azz elmémben: szemünk előtt (és vélhetően nem a mi akaratunkból) diktatúrát építenek a fejünk fölé.

Nem kérek sem a gyurcsányista sem az orbánista szemléletből, akik ennek a Magyar Hazának a saját nézőpontjuknak (és hozzáteszem: anyagi érdekeiknek) megfelelően kívánnak szebb jövőt építeni. Elegem van ezekből az önjelölt „megváltókból”, akik a populáris szólamokból épített kártyaváraik tetején üldögélve manipulálnak bennünket, „választókat”. De felteszem az őszinte kérdést: Miből választhatunk egyáltalán? Van-e egyáltalán bármiféle alternatíva ennek az országnak a felemelkedésére? Szerintem volna, de ezek egyikétől sem remélhetjük, hiszen ugyanannak a valaminek különböző megtestesülései a megélhetési politikusokból egybetömörülő pártok. Egy érdek, az önérdek köré szerveződő, más és másféle ideológia leple alá bújó (s ezzel sokakat megtévesztő) gitt-egyletek.

Ébredjetek fel emberek! Ne hagyjuk, hogy a nyakunkból oly nehezen lerázott diktatúra újra megerősödhessen. A korábban a nép közvetlen akaratát éltető, a népszavazást, mint fontos önkifejező eszközt méltató Orbán, ma hogy a parlament kétharmadát elfoglalta, már szükségtelennek érzi (lásd ennek elemzését itt) és nyíltan felvállalja ezzel azt a (hangozan persze ki nem mondott) frivol gúnyt, hogy „úgysem tudtok tenni ellene”...

A lakosság maximum 20%-ának támogatását élvező parlamenti választási győzelmét élvező párt vezére és politikai kommunikációs csapata így hálálja meg nektek (hogy is?) a támogatást, forradalomnak titulálva a szavazás eredményét. Azzal hálálja meg, hogy most ezzel a megbízással (vissza)élve mással sem fog foglalkozni, hogy bebetonozza magát a hatalomba, mely úgy kell neki, mint drogosnak a napi adag. Ölni is tudna (és fog is, ha kell) érte.

Ha hagyjuk, hogy minden e forgatókönyv szerint menjen, meg is érdemeljük majd ennek az eredményét.

Fenntartással kezelj mindent, amit mondanak, annál inkább, minél szebben hangzik. Csakis a tettek után ítélj. – mondom magamnak.

Ma koraeste, hazafelé jövet ismét rámszállt a jól ismert érzés, a meditatív állapot, melyben rendszerint mélyen átélem a létezés legteljesebb gyönyörét. Nézem a világot, és csodálat fog el, valami mélyről jövő öröm, hogy amit látok, az VAN, úgy, ahogyan van, és ebben az állapotban hirtelenjében az villant az elmémbe, a régi görögök talán erre mondhatták: a szférák zenéje... tudniillik füllel nem hallható módon, de mégis, legbelül érzékeltem valami kellemes rezgést, valami megmagyarázhatatlan zenei harmóniát, miközben bandukoltam az utcákon.

Az összhangzat – úgy vélem – abból születik meg, ha érzékelni és átélni tudjuk az ÖSSZ-t, azaz az összes létezőt. Így hát zenét hallgattam, holott nem volt a fülembe dugva az iPod-om. És nem is akármilyen zenét.

Egy kedves, régi ismerősömtől, egykori tanítványomtól kaptam a linket, érdemes végignézni és elgondolkodni rajta...

Egyre-másra bódítanak bennünket szép, igéző, mézzel vastagon bekent szavaikkal a politika különféle pártjai, akik mind különbözőnek akarnak feltűnni, holott lényegüket tekintve ugyanannak színe és fonákja.

Hogy lehetséges választani abból, amiben nincs választék? Melyikre bökj, hogy te ezt akarod, amikor nincs valós alternatívája, nincs kiútja annak a feneketlen veremnek, amiben vagyunk. Vagyunk nem csak Magyarországon, hanem világszerte, mert alapvetően ugyanaz a forgatókönyv mindenhol, ahová az emberi kapzsiság elér: rombold szét a jól működő emberi közösségeket azáltal, hogy szétvered a legszentebb és legfontosabb emberi kötelékeket, uszítsd egymásnak az ellenérdekeltté (és egyúttal földönfutóvá, eladósodottá) tett embereket, és adj nekik látszat cselekvési szabadságot, hogy a demokrácia képzelt bódulatában voksoljon ugyanarra az ördögre, amely különböző arcot ölt, hogy választéknak tüntesse föl magát, holott célja mindig ugyanaz, kicsikarni minél többet a tönkretettekből...

Megvallom őszintén, nekem ez nem választási lehetőség, csupán cirkusz, amiben mi vagyunk a közönség, aki ráadásul önmagát szórakoztatja.

Az egyedüli alternatíva számomra az Anarchia volna, a szó eredeti, politikai értelmében, a kisközösségek önkormányzata. Az a rend, amelyben az egymást ismerő emberek közösen és valóban demokratikusan döntenek az őket érintő kérdésekben, s nincsen áldöntéskre kárhoztatva, hogy megszavazzanak számukra ismeretlen embereket, olyan pártképviselőket, akik kenyéradóik (sokszor előttük is ismeretlen) céljainak eszközeként dolgozzanak a közösségük ellen, kevesek (még nagyobb mértékű) meggazdagodásáért.

Egy közösség akkor közös-ség, ha együtt élnek meg jót és rosszat egyaránt. Ha nem „küldötteik” vannak, hanem „jelen-lévőik”, és maguk döntenek az őket érintő kérdésekben, és tisztán látják döntéseik eredményeit, szenvedik hibáik következményeit vagy élvezik jó döntéseik hasznát – közösen.

Nem szükséges „gazdaságpolitika”, ha te magad is átlátod, hogy ahol élsz, mi terem meg, mit tudsz előállítani, miből lehet megélni. Ha azt csinálod, ami lehetséges, élni fogsz, sőt, valószínűleg akár bőségben is lehet részed, de nem fogod szükségét érezni a mértéktelen fogyasztásnak, amibe ma hipnotizálnak bennünket, fontos marad számodra a családod és szűkebb közösséged. Éled az életed, s nem csak álmodod, hogy élsz.

Jól gondold meg, bárkit is választasz, egy ismeretlen kezébe adod sorsodat, titkon érezve azt, hogy nem jó kezekbe adtad, mert a rendszer alapjaiban hazug és hamis, nem adni akarnak neked (bár ezt szajkózzák), csakis elvenni fognak. Mindent elvesznek végül: elveszik tőled az emberhez méltó, szabad életet, hiszen bér-rabszolgaságban robotolsz, (nem látod már az égbolton vonuló felhőket), elveszik életteredet, elveszik a hitelre „vett” lakásodat (mert nem tudod már a bank-mammonoknak törleszteni az egyre magasabb törlesztőrészleteket és uzsorakamatokat), és elveszik még az álmaidat és reményeidet is, hiszen soha nem lesz jobb, amíg talpra nem állsz, és nem nézel szembe ennek az élet(?)formának a mérgező voltával.

Ha kiegyenesíted a gerinced, felállsz, és méltó életet követelsz magadnak, az lesz az igazi választás, minden más csak önámítás.

Nomen est omen – A név kötelez. A név előrevetíti az elérendő célt.

A félelemnélküliség eléréséhez pedig legjobb útnak a tiszta lét(ezés) igérkezik, a hazugságoktól és mellébeszélésektől mentes, nyitott, őszinte élet. Amikor nem kell félned a kimondott szó igazától, mert nem bántani akarsz vele, hanem világosan látni és láttatni a dolgokat, olyannak és úgy, ahogyan vannak.

Igazi megszabadulás, melyben eléred a könnyűséget, amellett, hogy a létezésednek súlya, értéke van. A belső mosoly útja.

Kutyát sétáltatok. Nem történik semmi. Ahogy a parkban bóklászunk, kutyám szimatolgat, én nézelődöm.

Az ébredő tavasz gyámoltalan, gyenge napsugarakkal igyekszik továbbtűnésre bírni a makacsul maradni akaró telet. A finom napsugár fénye csodásan szikrázik, s ahol kicsit zavartalanul rám süthet, ott kellemesen át is melegít.

Tiszta idő van, történés nincs itt, csak létezés. A lét gyönyörűsége, a mennyei semmi csodás teljessége jár át egész valómban. Lenni jó.

Az idő belep bennünket, mint a rozsda. A felszínünk ütött-kopott lesz, ahogy elmúlnak felettünk az évek, belül azonban ugyanazok maradunk, s elkerekedett szemmel, értetlenül állunk előtte, ha valaki öregnek, idősnek lát bennünket, miközben mi magunkat fiatalnak gondoljuk.

Csak mi látjuk magunkat „helyesen”. Mindenki csak a felszínt tapogatja le pillantásával, nem hatol le a mélybe, ahol lelkünk örök fiatalsága honol. Így csak azt látják, akiknek látszunk, nem pedig azt, akik vagyunk.

Régóta, s nagy-nagy türelemmel várt a sorára régi nagy kedvencemnek, Tamási Áronnak egy ifjúsági regénye a kezem ügyében. Sokadjára ismét nekifutottam a „Hazai tükör” sorainak, mert jól esett volna megint elolvasni a fiatal főhős történetét a negyvennyolcas szabadságharc korából. (Nem a nagyregényei közül való, ám ugyanolyan élvezetes, mint amazok.)

A székely jókedv, a csillogó észjárás meg-megszökken már rögtön az elején, s azonnal belefutottam egy kedves, játékos mondatba, amely a keletiekre jellemző bölcs életszemléletről árulkodik, olyan mint egy csan-buddhista koan.

Ez pedig így szól: „De hát, ha már így van, nincsen másképpen.”

Befeléforduló mosollyal morzsolgattam, zsolozsmáztam magamban e mondat értelmét és ízét. Úgy éreztem: ez lehetne egy olyan mondat, egy olyan varázsige-mondat, amit egész életünkben magunkkal vihetnénk, mert bizony nagy szolgálatot tehetne nekünk, ha egónk méltatlankodik valami nemszeretem helyzet vagy esemény miatt. Megtanítana bennünket mosollyal, belátással elfogadni azt, amin változtatni nem tudunk.

Tudom, nem olyan idézet ez, mint a híresebb, szép, s kerek egész Tamási Áron gondolatok, de nekem nagy kincsem lett ez a butácskán bölcs mondat. S ha már így van, nincsen másképpen.